A tacskó története

A kicsi, rövidlábú vadászkutya leírását már a középkorból ismerjük és képe is fennmaradt sok gobelinen, festményen, faragáson és később fényképen is. A mai értelemben vett tacskóról csak a XIX. század vége óta lehet beszélni, amikor elkezdődött a standardot felépítő fajtatenyésztés, majd érvénybe lépett a fajta standardja, amely minden egyes példány számára azonos megjelenést ír elő.

Rövid lábú ebeket már ókori domborműveken is találunk. Mai tacskóhoz nincsen ugyan sok közük, de ékesen bizonyítják, hogy mindig is voltak rövidlábú kutyák. A legtöbb kép vadászat, mégpedig kotorékvadászat közben örökíti meg az ilyen kutyákat.  

Az ábrázolt kutyák még meglehetős szín és formagazdagságot mutatnak, szőrzetük sem egységes. Van közöttük olyan melynek peckesen áll a füle, másoknak lóg, vagy éppen előrehajlik. Van közöttük rövid, hosszú és szálkásszőrű. Fouilloux francia szerző a XVI. században leír ilyen kutyákat La Venerie című könyvében. Hoberg 1716-ban a következőképpen ír a borzvadász kutyákról: „ alacsony termetűek, testük hosszú és gyenge, lábacskáik kissé görbék, színük szerint szürkék vagy feketék.”  

Tanzer „jagdgeheimnisse” a vadászat titkai című munkájában, 1734-ben megjegyzi: „ A borzkopó a hód és vidrakopó mellett furcsa és rossz lábú fajzat.”  

Döbel 1746-ban ad hírt a borzkopóról és borzkotorék ebről: „ kétféle is van abból a fajtából, de én a legjobbnak azon feketéket, barnákat és vereseket találtam, melyeknek valamicskét görbére hajlik a lába és amúgy sem túlságosan nagyok….   Vannak, akik nyulat és rókát vadásznak ilyen ebekkel, tehát a föld felett is használják nyúl vagy rókakopónak.  

Ezekből az időkből sok különféle megnevezés maradt fenn: „  földikutya, odúkutya, rókakopó, dakszli, borzkutya”. Ezek a kutyák  valamennyien a mai tacskó elődei voltak, még ha nem is nagyon hasonlít már rájuk. A tenyésztési vonal bizonyára ezektől a kutyáktól származik.  

A tacskó mai formája a célzatos fajtatenyésztés kezdeti időszakában és az egyletek alapításának idején, a XIX. század második felében alakult ki. Diezel így ítéli meg őket „niederjagd” (vadászat apróvadra) című könyvében: „ A borzvadászebek kétségtelenül az egész kutyanemzettség leginkább szeretetre méltó képviselői közé tartoznak. Rendkívül hűségesek, gyengédek és szolgálatkészek, ugyanakkor okososak és tanulékonyak. A szoba tisztaságra nagyon vigyáznak, lakásban amúgy is tisztelettudók. A házat hűségesen és megbízhatóan őrzik. A vadásznak nélkülözhetetlen kísérője a borzkopó, azt lehet tehát mondani, egyfajta univerzális kutya.”  

Közben Angliában létrejött a törzskönyvezés rendszere, amely máig a tenyésztés megtervezésének alapját és egyben a származás igazolását jelenti. Ezzel egy időben alakultak a fajtakutya egyletek, így a tacskóé is, a „Deutscher Teckelklub” , a Német Tacskóklub, 1888-ban, Berlinben. 

A II. Világháború után más tacskó tenyésztő egyesületek is alakultak. A Deutscher Teckelklub segítette a tenyésztést, kiállításokról gondoskodott és nem utolsósorban vizsgákról. 1889 óta törzskönyvet is vezet.  

1891-ben nagy kiállításokra került sor, így például Amszterdamban. Ezen már 300 tacskó vett részt, igaz, szőrzetük tekintetében korántsem voltak egységesek. A kiállításokat gyakran kotorékhajtó vizsgákkal egybekötve rendezték. Az első vérebvizsgát 1893-ban tehették le a tacskók is, mégpedig Melln am See-ben. Németországban gyorsan bővült a tacskók esemény naptára.. A két világháború érzékeny veszteséget okozott e téren is, és erősen visszavetette a tenyésztést. Istennek hála, mindig akadt néhány olyan barátja a tacskónak aki nem riadt vissza az újrakezdéstől, nem sajnálta még a személyes áldozatot sem, noha a körülmények gyakran kifejezetten kalandosak voltak. A kinológiai világszervezet, a Federation Cynologique Internationale (FCI) szemében a tacskó tehát német kutya. Időközben azonban a világon mindenütt alakult tacskóklub.

A tacskót ma három fajta szőrzettel tenyésztik: rövid, hosszú és szálkás szőrű változatban. Nagyságra nézve is három változata van: normál, törpe és kaninchen. A különbség a testsúlyban és a mellkas kerületében nyilvánul meg. A normál változat mellkasának kerülete meghaladja a 35 cm-t, a kívánatos testsúly érték pedig 7-9 kg. A törpetacskó mellkasának kerülete legfeljebb 35cm, testsúlya nem haladhatja meg a 4 kg-ot, míg a legkisebbek (kaninchen) mellkas kerülete 30 cm alatt marad, testsúlyuk sem haladhatja meg a 3 kg-ot.

Wolfgang Ransleben

 

forrás:tacskó site

---

Oldal: A Tacskó története
A TACSKÓ - © 2008 - 2024 - delsomogyivili.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat